Cikkek, kiadványok

Bikfalvi Géza: A rendalapítók lelki és szellemi öröksége a jezsuita és a piarista oktatásban (részlet)
A Loyolai Szent Ignác lelkiségén alapuló jezsuita pedagógia gyakorlati megvalósítása[4]
Loyolai Szent Ignác az emberi élet értelmét, Isten dicséretében látta, tehát az élet legfőbb céljának Isten mind jobb megismerését tartotta. A leginkább célra vezető útnak, pedig Krisztus követését jelölte ki, azonban tudatosan szakított minden olyan régi és újabb, elsősorban a protestáns tanításokkal, amelyek csak a remény jegyében történő passzív felkészülést, várakozást hirdették. Loyolai Szent Ignác határozottan hangsúlyozta, hogy az ember Istenhez való viszonya, Isten megtalálásának lehetősége a személy tudatos akaratán és racionális törekvésén múlik. Mindenki eljuthat Istenhez, aki ezt értelmével tudatosan akarja és tudatosan hajlandó erőfeszítéseket tenni ennek érdekében. A Szent Ignác-i tanítás szerint a földi és a mennyei boldogság nem csupán isteni kegyelem, amelynek érdekében az ember a várakozáson és a reményen túl semmit sem tehet, hanem a hívő ember akaratlagos törekvésével, aktív cselekedetekkel elérheti, a dolog egyedül azon múlik, hogy a személy törekvése során célszerűen használja fel természetes képességeit. Ez a gondolat szervesen adódott a humanista és a reneszánsz világképből, de a jezsuita szellemiség ezt a világképet a hittel hozta összhangba, a hívő ember és Isten viszonyának újszerű felfogásával, egy valós életcélt fogalmazott meg. A jezsuita szellemiségből logikusan következett a világ iránti fokozott érdeklődés, hiszen az általa megkövetelt aktív életvitel a világ ismeretét feltételezte és ebből a jezsuita szellemiségből ered a jezsuita oktatás hatékonysága és sikere is, ha az Istenhez vezető út megmutatható és alapvetően nem Isten kiismerhetetlen kegyelmén, hanem a személy tudatos, akaratlagos törekvésén múlik annak meglelése, akkor ebből szükségképpen következik a példamutatásnak, a nevelésnek kitüntetett szerepe A jezsuita szellemiség fontos részét képezte a természettudományok iránti a rend intellektuális beállítódása miatt elkerülhetetlen volt, hogy a legkiválóbb szellemi képviselői között legyenek olyanok, akik kifejezetten érdeklődnek az új természetfilozófia és természettudományos elméletek iránt. Másrészt a rend világosan felismerte azt is, hogy a természettudományos igazság új, minden tekintélyt elutasító szelleme alkalmas az egyházi tekintély, a Szentírás és a hitbéli tanítás aláásására. A jezsuiták azonban nem a konzervatív egyházi körökre jellemző merev tagadással reagáltak, hanem éppen ellenkezőleg a rend a tudományok felé fordult, az új eszmékhez és elméletekhez alkotó módon viszonyulva arra törekedett, hogy azokat a hit és az egyház szolgálatába állítsa. Az új eszmék az új természettudományos felfedezések nagyon hamar elterjedtek a jezsuita renden belül, a rend belső mobilitásának és a nagyfokban kiépített iskolahálózatnak köszönhetően[5]. Noha maga Szent Ignác és az alapítótársak mindegyike a párizsi egyetemen végeztek, a Jézus Társasága eredeti célja nem tartalmazta az oktatási tevékenységet. Még a III. Pál pápához 1539-ben a benyújtott ‘Prima Formula Instituti’ (Alapszabályok) alapítólevél tervezet sem, és az 1540-ben jóváhagyott pápai engedély, ‘Regimini militantis Ecclesiae’ (A küzdő Egyház) kezdetű pápai bulla sem szólt a pedagógiai munkáról. A Jézus Társaságát
‘főként arra alapították, hogy a lelkeknek a keresztény életben és tanításban való előmenetele, valamint a hit terjesztése érdekében, nyilvános szentbeszédekkel, Isten igéjének szolgálatával, a lelkigyakorlatokkal, a szeretet cselekedeteivel, különösen a gyermekek és a tanulatlanok keresztény oktatásával és szentgyónás hallgatásával a keresztény hívőknek főképpen lelki vigaszt nyújtson.[6]’
az_elso_jezsuitakAz alapító Loyolai Szent Ignác eredeti elképzelései között annyira nem merült fel az oktatás kérdése, hogy még a rendtagok oktatását is külső forrásokból szerette volna megoldani. Arra gondolt, hogy már képzett, a tanulmányaikat befejezett embereket vesz fel a rendbe vagy a rendbe jelentkező fiatalokat a noviciátus elvégzése után, elküldi Európa vezető egyetemeire továbbtanulni, elsősorban a párizsi egyetemre gondolt. Az alapító atyák közül először P. Diego Lainez SJ fejében fordult meg az oktatás gondolata, amikor látta, hogy az eredeti misszionáriusi elképzelések nem valósulhatnak meg. Ehhez járultak a mindennapi életben jelentkező igények is, még a rend teljes megalakulása előtt III. Pál pápa megbízta az alapító atyák közül Fáber Pétert (1506-1546) és Diego Lainezt (1502-1565), majd később Alfonso Salmeront (1515-1585), hogy a római Sapienza egyetemen előadásokat tartsanak. 1543-ben Xavéri Ferenc (1506-1552)[7] kért tanárokat a goai Diego da Bourba kollégium számára, majd Borgia Ferenc (1510-1572)[8], az akkor még gandiai herceg fordult hasonló kéréssel Szent Ignáchoz, de máshonnan is, mint P. Claude Jay SJ (1500-1552) Németországból ostromolták az alapítót, hogy küldjön jezsuitákat az ifjúság nevelésére. Szent Ignác alaposan megfontolta a kéréseket és már a Rendi Alkotmány legelső szövegében említést tett a tanítás kérdéséről. Ekkor még nem foglalkozott külső emberek oktatásával, inkább a belső, saját jezsuita oktatásról esett szó:
‘A Társaság célja, amelyre egyenesen törekszik az, hogy segítse saját tagjainak és embertársainak lelkét végső céljuk elérésében, amelyre teremtve lettek. Az életpélda mellett, ehhez megfelelő tudás és e tudás előadási módjának ismerete szükséges.’
A jezsuiták kiképzésének kiemelt pontjai: a hangsúly a humán tárgyakon fekszik, amelyeket a filozófia és a teológia tanulása követ, gondos, szabályos előrehaladás az egymást követő tantárgyakban, a tananyag ismétlése és a tanulók aktív bekapcsolása saját nevelésükben. Mindezen elveket később a világi tanulók oktatásában is prioritásként kezelték, már 1548-ban megnyílt Messinában, a szicíliai alkirály, Loyolai Szent Ignác személyes jó barátja támogatásával az első jezsuita kollégium, amely a világi tanulók oktatását tűzte ki célul. Szent Ignác tíz jezsuitát küldött Messinában, köztük P. Jeronimo Nadalt, Canisius Pétert és P. André des Freux-t. A Társaságban a rendi vezetés az 1551. december 1-jén kiadott körlevelében javasolta a kollégiumok felállítását Európa szerte. Néhány éven belül gomba módra szaporodtak a jezsuita kollégiumok, Szent Ignác halálakor már 35 működött Európában, a XVI. század végén, pedig négy kontinensen 245 volt a számuk. Az összes jezsuita oktatási intézmény közül a legjobbnak, az 1551-ben alapított Római Kollégium bizonyult. Itt többféle oktatási módszert és tankönyvet kipróbáltak, mert a többi iskolák modelljeként működött. christoph_clavius_250Az iskola munkáját Szent Ignác tapintatos figyelemmel kísérte és a legjobb jezsuita tanerőket küldte a kollégiumban, mint P. André des Freux SJ, P.Martin de Olabe SJ (1507-1556) és P. Manuel de Sá SJ (1528-1596). Szent Ignác halála után is a legkiválóbb jezsuiták tanítottak a Római Kollégiumban, mint a neves matematikus, a Gergely naptár kidolgozója, P. Christoph Clavius SJ (1538-1612), a két meghatározó elméleti teológus: P. Francisco de Toledo SJ (1532-1596) és P. Francisco Suarez SJ (1548-1617). Bár a Társaság első évtizedeiben végig, állandó vitatéma volt az iskolák kérdése, teljesen egyértelműen eldőlt, hogy a Jézus Társasága az egyik legnagyobb és legfontosabb apostoli feladatának az ifjúság oktatását tekintette. Létrehozták a földkerekség legelső, nemzetközi oktatási intézmény rendszerét a jezsuita kollégiumok alapján. ratiostudiorumAz első egymást követő jezsuita rendfőnökök szorgalmazták a konkrét tapasztalati cserét, hogy a tapasztalatcsere útján közös alaptantervet és pedagógiát dolgozzanak ki a Szent Ignác-i elveken. Az intenzív eszmecsere folytán megszületett az első tervezet, amely a római kollégium szabályzatán alapult. P. Claudio Aquaviva SJ (1543-1615) rendfőnök hattagú, nemzetközi jezsuita bizottságot nevezett ki, hogy a világ különböző részein szerzett oktatási és pedagógiai tapasztalatok alapján egy új, átfogó szabályzatot dolgozzanak ki. A bizottság tagjai voltak: a spanyol P. Juan Azor SJ (1535-1603), a portugál Gaspar Goncalves SJ (1540-1584), a francia Jacob Tirius SJ, az osztrák P. Peter Busaeus SJ (1540-1587), a német Anton Guisamus SJ és az olasz P. Stefano Tucci SJ (1540-1597). Az első változat 1586-ben készült el, majd a javított változatát, az eredeti dokumentum hosszabb és részletesebb kiadását 1591-ben szétküldték véleményezésre minden jezsuita kollégiumnak, -mert a dokumentum kissé szubjektívre sikeredet- és a visszaérkezett tapasztalatok és vélemények alapján, bizottsági és szerkesztői munka végső eredményeként napvilágot látott a Ratio studiorum, 1599. január 8-án. Olyan jól átgondolt és alaposan kidolgozott központi tantervet és tananyagot, olyan oktatási módszereket dolgoztak ki, amelyek valamennyi ország összes jezsuita iskolájában alkalmazhattak[9]. A jezsuiták tevékenységük során mindig nagy figyelmet szenteltek a helyi nyelvek megismerésére és elsajátítására, főként a missziók érdekében, de az egyes országokban megtelepedve a helyi nyelv segítségével fejtették ki apostoli tevékenységeiket is. Az anyanyelv kultúra közvetítő, közvetlenül a lelket és az értelmet megszólító hatása, nélkülözhetetlen eszköze volt a jezsuita oktatásnak. A jezsuita iskolák folytatva a humanista iskolák maximalista, csak nagyon nehezen teljesíthető követelményeit, már 1548-ben P. Jeronimo Nadal SJ (1507-1552) tervei alapján elkészítették az első oktatási rendszerüket, amely a Constitutiones Collegii Messanensis (A messinai kollégium konstitúciója)[10] címet viselte. Majd 1552-ben megjelent De studii generalis dispositione et ordine (Az egyetem rendje és megszervezése), végül 1553-ban a Reglas para los studios de los collegios (Szabályok a kollégiumi osztályok számára), ezekben a latin nyelvű grammatikai, poetikai, retorikai tanulmányok után a kétéves görög, majd legvégül héber és arab nyelv tanulását írtak elő. Az első tanulmányi tervezetek kialakításához P. Diego Ledesma SJ (1524-1575) nagyban járult hozzá, mert a De ratione et ordine studiorum Collegii Romani (A Római Kollégium tanulmányi terve és rendje) című befejezetlen munkája mellett hét vázlatos tantervet és sok jegyzetet hagyott hátra. P. Ledesma az elképzeléseiben harmonikus egyensúlyt teremtett az osztályok beosztása, órarendje a feladatok pontos leírása és az oktatás célja között[11]. A kezdeti években minden iskola saját egyedi szabályzat és tananyag alapján működött, az itt szerzett sokszínű tapasztalatokat egyesítették 1599-ben megjelent egységes tantervben, amely a ‘Ratio atque institutio studiorum Societatis Iesu’ (A Jézus Társaság iskoláinak tanulmányi rendszere és szabályzata), amit röviden ‘Ratio studiorum’-nak neveztek[12]. Ezzel az egységes tanrenddel egységes nemzetközi iskola szervezetet tudtak kiépíteni, a jól átgondolt és alaposan kidolgozott központi tantervet és tananyagot, egységes pedagógiai felfogással, minden ország, minden jezsuita iskolájában tudták alkalmazni. A nemzetközileg érvényes tanrendszer segítségével kitudták küszöbölni, a jezsuita rend alapvető gyakorlatából származó gyors változások és személyi mozgások okozta, esetleges oktatási színvonal ingadozást, mert ugyan a tanárok és a rektorok személye változott, de a tananyag és a módszer nem. Ugyanakkor a jezsuita iskolák intézmény rendszere volt ebben a korban az egyetlen, ahol az egyik iskolából a másikba zökkenő mentesen át lehetett menni[13]. A jezsuiták az iskoláik megalapításakor tudatosan támaszkodtak a korábbi iskolaszervezeti tapasztalatokra. A Ratio studiorum tartalmilag a párizsi és a leuveni egyetemek tanítási gyakorlatát adaptálta középiskolai és felsőfokú oktatási szinteken. A skolasztikus módszerek alkalmazásában példát adó párizsi egyetem oktatási gyakorlata megfelelt a korabeli reneszánsz és humanista szokásoknak. Az oktatás mindenekelőtt a latin nyelv mind teljesebb megismerésére, a logikus és dialektikus gondolkodás elsajátítására összpontosult. A Ratio tulajdonképpen nem egészen eredeti munka, hanem a kor nevelés elveinek összegzése, amelyben nem lebecsülendő szerepet kapott a katolikus és protestáns oktatási intézményekben egyaránt tapasztalt ‘devotio moderna’ hatása, amely Gerard Groote (1340-1384) XIV. századi, a Németalföldről elinduló lelkiségi mozgalmából eredt és a Közösségi Élet testvérei terjesztették el. Ennek a csoportnak a lelki és pedagógiai hatása elérte Párizst is és a Montaigu kollégiumban -az alapító atyák iskolájában- komoly befolyással volt. A Ratio studiorum azonban a tartalmában a mintáknak tekintett egyetemeken túl, egy sajátságos lelki többletet is tartalmazott. Loyolai Szent Ignác által írt Lelkigyakorlatok[14] alapján, a főbb gondolatokat a pedagógia nyelvére átfordították, számos lelki vonatkozású alapelv került a jezsuita oktatásba. A szabályzat elvárta mind a tanártól, mind a diáktól a maximális alázatot a tananyaggal szemben, a tanártól és a diáktól, alá- és fölérendeltségi viszonyt, egyfajta lelkiatya-lelkigyermek kapcsolatot is feltételezett, ami a tanulást nagymértékben elősegítette, de ugyanakkor a korábbi iskoláktól eltérően nagyfokú szabadságot is engedélyezett a tanulóknak. Néhány gondolat a szabályzatból, amelyek a Szent Ignác-i lelkiségen alapulnak, a lelkigyakorlatos ‘megjegyzések’ alapján:
  • Tanuláson értünk az igazságra vonatkozó tapasztalást, megfontolást és cselekvést jelentő minden módszert valamint minden tevékenységet, amely előkészíti és alkalmassá teszi az embert arra, hogy eltávolítsa magától szabadságának és fejlődésének minden akadályát.
  • A tanár adja elő a tanulóknak a tananyag módszerét és rendjét és híven közli a tényeket. Szorosan kövesse a témát és csak rövid magyarázatokat fűzzön hozzá. Azért járjon el így, hogy a diákok az eléjük tárt alapvető anyagot önmaguk átgondolják, megfontolják és így maguk fedezzék fel azt, ami annak világosabb megértéséhez vezet. Ez a megértés saját gondolkodásuk eredménye és nagyobb sikerélményt találnak benne, mintha a tanár fejtegette volna ki hosszan az anyag értelmét. Mert nem a sok tudással laknak jól a diákok és elégül ki a lelkük, hanem azáltal, hogy a dolgokat bensőleg érzékelik és ízlelik.
  • Minden tanulásnál használjuk értelmünket és a megfontolásban és akarati tevékenységünket szeretetünk kimutatásában.
  • Tanulásra határozott időszakokat jelölünk ki és ezek általában követik a tananyag természetes felosztását. Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden felosztásnak szükségszerűen egy meghatározott időszakkal kell egybeesnie. Megtörténhetik ugyanis, hogy egyesek lassúbbak annak elérésében, amit keresnek, míg mások serényebbek, megint mások, pedig zavartak és fáradtak. Ezért szükséges, hogy némelykor rövidítsük, máskor viszont meghosszabbítsuk az időt.
  • A tanulni készülő diák jól teszi, ha teljes szívvel és nagylelkűen, egész akaratát és szabadságát felajánlva kezdi meg a tanulást.
  • A diák úgy álljon a megtanulandó anyaghoz, mintha semmi más további tanulnivalója nem volna. Nem szabad úgy sietnie, mintha mindent mindjárt tudni akarna. ‘Non multa sed multum’ (Nem sokfélét, hanem alaposan. Ne akarj egy adott kutatási területen mindenről tudni.)
  • A diák fordítsa tanulásra az arra szánt időt. Jobb több mint kevesebb időt szentelni a tanulásnak, főleg amikor a kísértés nagy, hogy rövidítsen és a tanulás nehezen megy. Így a diák megtanul ellenállni és kitartóbban fog tanulni a jövőben.
  • Azért, hogy a Teremtő Úr biztosabban működjék teremtményeiben, nagyon kívánatos, hogy a diák küzdjön mindaz ellen, ami meggátolja a teljes igazságra irányuló nyitottságot.
  • A diák tárja fel a tanár előtt a nehézségeit, hogy a tanulás folyamatát egyéni szükségleteinek megfelelően lehessen alakítani.
  • A tanulást mindig az azt végző diák körülményeihez kell alkalmazni [15].
  • A tanár különleges, meghatározó szerepet töltött be a jezsuita oktatásban, a tanári példamutatás elsőbbséget élvezett a tananyaggal szemben. Ezért a tanárok iránt fokozottabb elvárások voltak, a középszintű, gimnáziumi tanárok csak azok lehettek, akik megszerezték az egyetemen a magiszteri címet, ezt a jezsuita skolasztikusok a filozófiai tanulmányaik elvégzése után kaphatták meg. A jezsuita tanárok ezután még egy féléves szaktanfolyamot végeztek el, ahol átismételték a gimnáziumi és a frissen elvégzett filozófiai anyagot. A filozófiai kurzus tanárai viszont a négyéves teológiai tanulmányok befejezésével, kétéves ismétlő tanfolyam elvégzése után nyerhettek jogot az akadémiai szintű tanításra[16].
Ezzel a sajátos rendszerrel függ össze, hogy az ilyen, elsőként a jezsuiták által bevezetett szerzetesi tanárképzést, amely a XIX. századig fennmaradt, ‘Collegium repetentium’ (Ismétlők kollégiuma) néven ismeri a szakirodalom. A jezsuiták tanárképzése Magyarországon a XVII. században a trencséni rendházban folyt, majd 1701-től Szakolcán és 1742-től, pedig Győrben is működtek tanárképző intézetek. A tanárképzőben két tanár foglalkozott a tanárjelöltekkel, a vezetésükkel a latin és görög nyelvtudományt vették át újra, azután elmélyültek az iskolai latin és görög klasszikusok műveiben. Gyakorlati képzésük alatt próbaórákat tartottak, iskolai órákat látogattak és a pedagógiai műveket tanulmányozták. Két kéziratos tankönyv maradt fent a magyarországi jezsuita tanárképzésről: az egyik P. Csákányi Imre SJ (1650-1703) ‘Útmutató a felnövekvő ifjúság jámbor neveléséhez gimnáziumi tanárok számára’ és a másik P. Hellmayr Antal SJ (1700-1744), ‘Institutio ad literas humaniores, facili methodo ad usum communem discendi, docendique accomodata.’ című munkája[17]. A jezsuiták a speciális tanárképző kurzusok mellett bevezették a rendszeres tanári értekezleteket, az egymás óráinak a látogatását (hospitálás), továbbá a szervezett formában kialakított tanítási tapasztalatcserék rendjét. A jezsuita tanárokkal szemben sok magas követelményt támasztottak a diákok és a sikeres oktatás érdekében, amelyek mind jellemben, mind tudásban egész embert kívántak. Csak az a tanár végezhetett eredményes munkát, aki rendelkezett a megfelelő pedagógiai érzékkel, átérezte a tanítás-tanulás egymásra ható ok-okozati összefüggését és kellő tapintattal és empátiával viszonyult a rábízott tanulókkal szemben. Néhány gondolat a tanári hivatással kapcsolatban a Szent Ignác-i elvek alapján:
  • Mindenekelőtt magának kell tudni azt, amire másokat meg akar tanítani. Ha tud, jól tanít, könnyen tanít és szívesen tanít; jól mert nem téved könnyen, mert fáradságába nem kerül, szívesen, mert bőséges ismeretekből merít.
  • Pontos legyen a felkészülésben. Kevés írót olvasson, de a legkiválóbbakat és huzamosan, állandóan frissítse és újítsa az ismereteit.
  • Minden más gondját vesse el, erre az egyre -a nevelésre- gyűjtsön lelki-testi erőt. Tisztelje és becsülje a hívatását: ebben keresse minden értelmét, gazdagságát és gyönyörűségét.
  • Ha a tanár azt veszi észre, hogy a diákot nem érinti semmiféle tapasztalás, kérdezze ki őt alaposan arról, hogy hogyan tanul.
  • Ha a tanár azt látja, hogy valamelyik diáknak zavaró problémái vannak, szelíden és gyengéden bánjon vele. Öntsön bele bátorságot és erőt a további munkához.
  • Ha a diák örömet vagy levertséget érez, további megfontolással keresse az ilyen érzések okait.
  • Amíg a diák a tanulmányait végzi, helyesebb, ha maga az igazság irányítja őt. A tanár, mint egyensúlyt tartó mérleg ne hajoljon sem egyik, sem másik oldal felé, hanem hagyja, hogy a diák az igazsággal foglalkozzon és az befolyásolja őt.
  • A tanítás során mindig alkalmazkodjon a diák körülményeihez.
  • A tanár sohase vegye igénybe a tanulók szolgálatait, se írásbeli munkára, se más dologhoz és azt se engedje meg, hogy ezt mások igénybe vegyék[18].
antonio_possevinoA kezdő jezsuita tanárok részére sok kiváló pedagógiai segédkönyv állt rendelkezésre, amelyek az egyes oktatási problémák megoldásában is segíthettek. Ilyenek P. Giovanni Bonifacio SJ (1538-1606) ‘Christiani pueri institutio’ (A keresztény gyermek szabályai) Salamancában, 1575-ben megjelent munkája. P. Antonio Possevino SJ (1533-1611)[19]  kétkötetes ‘Bibliotheca selecta’ (Válogatott könyvtár) Rómában, 1593-ban és később még több helyen kiadott műve, az ebben foglalt pedagógiai elveket és fejtegetéseket még a XX. század elején is, hasznos és felhasználható anyagnak tartották, mert Németországban kiadták fordításban. Természetesen a jezsuiták vigyáztak arra, hogy a tanáraikat ne terheljék meg túlzottan, ami a tanítás rovására mehetett, az oktatással csak reggel 7-től este 7-ig foglalkozhattak. A tanítási időben is megfelelő idő jutott a pihenésre és az étkezésre, az oktatói munkát állandó továbbképzéssel, személyre szabott problémamegoldó tréningekkel tartották szinten. A nap második felében csak a szerzetesi életükből származó feladatokat végezték illetve az éjszakai pihenésre fordították az idejüket[20]. A jezsuita iskolákban gyakran éltek a jutalmazás pozitív hatású eszközével, a kitüntetések és kisebb tárgyi jutalmak számos és változatos formáját alkalmazták, de a sajátos tanmenetből kifolyólag tulajdonképpen minden tanulót a saját képességeinek megfelelően motiváltak. Persze az is igaz, hogy a jezsuiták válogattak a jelentkezők közül, nemcsak az anyagi javak, hanem elsősorban a tudás, az értelmi képesség számított, gyenge tudással rendelkező vagyonos vagy magas rangú gyermeket nem igen vettek fel az iskolájukba. Igyekeztek a tehetséges, az iskolai előremenetelt nem hátráltató diákokat összegyűjteni az egyes osztályokba. A jezsuita iskolákban szigorú fegyelem uralkodott, a tanári tekintély hatalmát a szeretetteljes magatartással és a segítőkész bánásmóddal párosították. Természetesen különösen kirívó esetekben éltek a büntetés, a testi fenyítés eszközével is, de a büntetések végrehajtását sohasem végezték a tanárok, de még a jezsuita segítőtestvéreknek sem engedték meg. Mivel a büntetés végrehajtását megalázó és tekintélyromboló tevékenységnek tekintettek, ami nem illett egy jezsuita személyiségéhez, ez mindig egy külső, világi alkalmazott: a corrector feladata volt. A jezsuita iskolákban tudatosan törekedtek arra, hogy egy osztályba hasonló korú és hasonló tudású tanulók járjanak. A jezsuita iskolák már a mai értelemben vett osztály-tanóra rendszer alapján működtek, a tanulók teljesítményét év végenként vizsgákon értékelték. A Ratio studiorum kialakította a hat osztályos gimnáziumot és az erre épülő akadémiai szintet: a három éves filozófiát és a négyéves teológiát. A tanítási idő a középiskolákban délelőtt és délután is két-két óra volt, a reggeli előadás fél 7 és 9 óra között tartott, utána naponta szentmise, majd délután fél 2-től fél 4-ig újból tanítás. A tanórák harminc percesek voltak, a tanítás általában heti hat napon át folyt,  a szabadnap általában a szerdára esett, a szünidő a gimnazistáknak Szent Mihály napján, szeptember 19-én, az akadémistáknak Kisasszony napján, Szűz Mária születésnapján, szeptember 8-án kezdődött és november elejéig tartott. A tanévet kezdő Veni sancte istentiszteletet november 3-án tartották. Egyes szünetek voltak évközben is, az első félév végén a farsang három napján, a májusi tavaszi mulatság idején szintén három nap valamint a nagyobb ünnepnapokat megelőző és követő napokon, a szabályzat szerint évente 180 tanítási napon oktattak. A jezsuita iskolákban az iskolai előmenetelek értékelése az írás- és a szóbeli feleletek osztályozása és az éves előremenetel minősítése által történt. Az érdemjegyeket a tudás értékeléseként és a további tanulmányok érdekében határozták meg[21]. A tanulmány teljes szövege megtalálható a jezsuita.hu oldalon:

A rendalapítók lelki és szellemi öröksége a jezsuita és a piarista oktatásban

1. rész, 2. rész

[1] Loyolai Szent Ignác életéről gazdag szakirodalom született, a magyar nyelvű monográfiák közül a legjobb feldolgozások: Jablonkay Gábor: Loyolai Szent Ignác élete és működése. I-II. Bp., 1921 és Dalmases, Candido de: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1995. Ezeken kívül még jól használható művek: Bóta Ernő SJ: Loyolai Szent Ignác élete. Bp., 1909, Graff, Nicolaus: Loyolai Szent Ignác és kora. Bp., 1914, Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 1934, Tomcsányi Lajos SJ-Jámbor László SJ: Szent Ignác vize. Bp., 1934, Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác és életműve. Bp., 1937, Huszár Elemér: Loyolai Szent Ignác. Bp., 1940, Omerovich Tamás SJ: Loyolai Szent Ignác rövid életrajza. Bp., 1940, Rahner, Hugo SJ: Loyolai Szent Ignác. München, 1965, Ravier, André SJ: Loyolai Szent Ignác megalapítja Jézus Társaságát. Bp., 1994, A zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései. Bp., 2001, Németh András: Loyolai Szent Ignác az önmagát gyógyító kényszerbeteg. Bp., 2002, Loyolai Szent Ignác: Levelek. Bp., 2004. A tanulmányok közül érdekes adatokat tartalmaznak: Bangha Béla SJ: Loyolai Szent Ignác. A jezsuita rend és ellenségei. Bp., 1928. 13-22, Gyenis András SJ: Loyolai Szent Ignác. In: A jezsuita rend generálisai. Bp., 1935. 5-14, Ijjas Antal: Visszaemlékezések Szent Ignácra. Magyar Kultúra 24 (1937) 1, 145-148, Gyenis András SJ: Inigo de Loyola 1506-1552. In: Jezsuita arcélek I. Bp., 1940. 7-34, Hunya Dániel SJ: A rendalapító: Loyolai Szent Ignác. In: Bangha Béla (szerk.): A négyszázéves Jézustársaság. Bp., 1941. 40-90, Ijjas Antal: Az akarat megtestesítője. Loyolai Szent Ignác élete. In: Szentek élete. Bp., 1968. 165-184, Bangert, Wiliam: Az alapító és hagyatéka. In: A jezsuiták története. Bp., 2002. 13-45, Nemesszeghy Ervin SJ: Loyolai Szent Ignác jelentősége a mai korban. Távlatok 66.sz. (2004) 4, 666-681, Bikfalvi Géza: A baszk Loyolai Szent Ignác. Provinciánk Hírei (2006) 97, 22-30
A személyes törődés ignáci pedagógiai elvét követve a Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium a diákok szociális, családi, lelki, magatartásbeli problémáinak segítésére, közös megoldáskeresésre a Diáktanácsadó csoport modelljét dolgozta ki.
Az ignáci pedagógiát összefoglaló, 1998-ban megjelent A Jezsuita Nevelés Jellemzői és az Ignáci Pedagógia című könyv  fejezeteinek elérhetővé tételével szeretnénk minél többekhez eljuttatni a nyugati oktatási rendszereket évszázadokon át meghatározó jezsuita nevelési szemléletet.
Az ignáci pedagógiát összefoglaló, 1998-ban megjelent A Jezsuita Nevelés Jellemzői és az Ignáci Pedagógia című könyv  fejezeteinek elérhetővé tételével szeretnénk minél többekhez eljuttatni a nyugati oktatási rendszereket évszázadokon át meghatározó jezsuita nevelési szemléletet.
Dr. Gianone Andrásnak, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium tanárának, a BudaiFehérFekete című folyóirat 2016. szeptemberi számában megjelent írása.
Közzétesszük a Faludi Ferenc Akadémia felkérésére 2010-ben készült történelem tantárgyi segédletet, amely részletesen, forrásközpontúan tárgyalja az egyházak szerepét a mozgalmas 20. századi történelemben.
A linkre kattintva elérhetőek a Faludi Ferenc Akadémia és az Ignáci Pedagógiai Műhely 2016/17-os meghirdetései: FFA-IPM programfüzet 2016_17